Gyülekezetünk története

Így néz ki az imaház

"Áldjátok Isteneteket, az Urat! És áldotta az egész gyülekezet az Urat, õsei Istenét, meghajolt és leborult az ÚR elõtt..." (1Krón. 29:20)

A 71-es számú vasúti õrházban lakott Varjú János pályaõr a feleségével, a kiskunhalasi származású Bodicsi Erzsébettel. A Kiskunhalasi Baptista Gyülekezet két tagja, Bodicsi József és Bodicsi Béni a rokonlátogatásokra elmaradhatatlanul magukkal hozták Bibliájukat. Esténként magyarázgatták Isten Igéjét húguknak és a sógornak, akik hamarosan maguk is megszerették a Bibliát. Isten szeretete magával ragadta a házaspárt, és már nem elégedtek meg azzal, hogy õk üdvösségre jutottak, másoknak is el akarták mondani az örömhírt. Hívogatták a szomszédokat, a halasiaktól pedig kérték, hogy rendszeresen jöjjenek.

1889-ben közösséggé formálódtak, és istentiszteleteiket az õrházban tartották. A környék lakossága azonban úgy szomjazta az Igét, hogy a családi ház hamarosan kicsi lett. Újabb hajlékot kerestek és találtak, ami nagyobb volt és közelebb esett a település központjához. Valószínû ez is hozzájárult ahhoz, hogy a látogatók száma tovább növekedett és ismét "kinõtték" az épületet.

Az érdeklõdés növekedése felkeltette az ország más részében már mûködõ gyülekezetek figyelmét, és alkalmanként igehírdetõket küldtek Kiskõrösre. Pl.: Szadáról Seres Sámuel, Veresegyházáról Velez Jánost, Budapestrõl Flór Albertet, Bodoky Lajost és másokat. A Duna-Tisza-közepén ekkor még nem volt baptista prédikátor. Gyülekezet viszont már alakult: Ócsán, Dabason, Kunszentmiklóson, Kiskunhalason, Bajmokon és Kiskõrösön.

3 év alatt 40 fõre emelkedett a gyülekezet tagjainak száma. Ugyan ennyi volt a barátkozó. Nem találtak már olyan lakást, amibe ennyi ember befér. Úgy döntöttek, hogy építenek imaházat. Telket a jelenlegi Kálvin utcában vásároltak és még ugyanebben az évben, 1892-ben megkezdték a 400 fõre tervezett imaház építését. Hitük több volt mint pénzük.

Meyer Henrik (1842-1919) a hazai elsõ baptista prédikátor által adott kölcsön volt az induló tõke. Az összefogás dicséretes volt. Fiatalok és idõsek bekapcsolódtak a munkába. Gyalog és lovaskocsival, mások talicskával jöttek. A mezõgazdasági faluban kevés volt az iparos, de nem volt gond, mert más gyülekezetek is segíteni akartak. A kõmûvesek Kiskunhalasról, Békéscsabáról és a Tátra alján lévõ Vavrisóból jöttek. Össze fogott az ország akkori szlováksága.

Volt egy kõmûves köztük, akinek nagyon sok zûrzavarral írják a családi nevét a korabeli német és magyar források, de szabályosan Matej Stevcek (1852-1935) volt a kõmûves neve. Meyer Henrik önéletrajzában (1910. 70. old.) írja le, hogy ez a "Steffscheck" milyen kiváló szakember, és milyen "jól dolgozik Kiskõrösön". Bement a vendéglõbe és az ott étkezõ, iddogáló szlovák napszámosoknak bizonyságot tett, majd meghívta õket az istentiszteletre. A szlovák napszámosok tucatjával tértek meg és hazatérve a Tátra alján hirdették maguk is az evangéliumot. Stevcek volt az elsõ Hamburgba küldött diák, akit Meyer Henrik teológiai tanulmányokra kiküldött Magyarországról. 1903-tól az USA-ban élt és ott halt meg. Az asztalos munkában Gerwich György, asztalosból lett késõbbi prédikátor vállalat sokat. Egy év alatt elkészült az imaház. 1893. szeptember 19-21-én konferenciával és bemerítéssel egybekötött istentisztelet keretében került sor az ünnepi átadásra.

Az építkezés ideje alatt a közösségi kapcsolat erõsödött. Az egyszerû és szegénysorú emberek kitartása és hûsége az Úrhoz másokat is magával ragadott. A falu népe érdeklõdéssel figyelte, hogyan bukik bele a maroknyi nép az óriási építkezésbe. Lassan látták, hogy fordítva történik. Sokan - az ellenséges indulatúak is - megváltoztatták véleményüket és a gáncsoskodás helyett pár fuvar építõanyagot vittek, vagy egy-egy napra mentek sarat csinálni, maltert keverni.

Szeptemberig 48 fõ döntött Jézus Krisztus mellett és kérte a bibliai példa szerinti alámerítést. Az 1893. év végére a tagok létszáma meghaladta a 100 fõt.

A misszió kezdetén súlyos gondot jelentett a baptistáknak a megélhetés. A hívõk sem piacra, sem munkába nem mentek vasárnap, a munkásokat pedig éppen a piacon keresték a földbirtokosok. Inkább vállalták a szegénységet, de a vasárnapot "nem rontották meg". Emiatt többen munkanélküliekké váltak. A munkaadók azonban lassan megismerték a baptisták megbízhatóságát, becsületességét és ettõl kezdve keresett munkások lettek. Volt olyan munkáltató aki nem is dolgoztatott mással csak velük. Megszûnt a közösségünkbeliek munkanélkülisége. Gazdaságilag is egyre kiegyensúlyozottabb emberek lettek.

Még nem volt 30 éves a 400 személyes imaház, amikor rádöbbentek a hívek, hogy ez is kicsi. 1921-ben döntöttek: nem tatarozzák tovább az épületet. Felkészültek egy nagyobb és új templom építésére. Lelkipásztorukat, Kovács Istvánt (építõmester volt) megbízták, hogy a budapesti Félix József építészmérnökkel készíttesse el a tervet. A tervjóváhagyás és az engedélyezés után, 1924-ben megkezdték az anyagvásárlást és az építkezést. A költségvetés összege (6 millió korona) nagyon magas volt, de az elsõ célgyûjtésnél összejött 2 és fél millió, a helyi gyülekezet tagjaitól. Ezenfelül többen felajánlották egy-egy részfeladat munkabérének kifizetését, vagy valamelyik építõanyag megvásárolását és helyreszínre szállítását. Olyan nagy volt a mozgalom a templom építésénél, hogy a helyi újság, a "Kiskõrös és Járása" is felfigyelt rá. Egyik cikkében, például azt írta, hogy: Kiskõrösre annyi tégla sohasem jött egyszerre, mint a baptisták templomának építésére. Bár az akkori devalváció is nehezítette az építkezést, a gyülekezet 1926-ban mégis saját erõbõl befejezte a munkát.

A 25 m hosszú, 21 m széles templom, (körül karzattal) tökéletesen megfelel a mai követelményeknek is. Azóta szükség szerint a hívek folyamatosan tatarozták, felújították és korszerûsítették.

A gyülekezetben a kezdeti idõktõl (1896) mûködik ének-és zenekar, hisz a baptisták nagyon szeretik istentiszteleteinken a komoly, szép énekeket, melódiákat és verseket. Már a század elején szervezõdött a nõi kör, és ahogy nõttek a gyerekek, vasárnapi iskolai tanítást tartottak nekik.

Jelenleg a taglétszám 314 fõ, négy bibliaköri-, ifjúsági csoport, nõi kör, fúvószenekar, énekkar és egy pantomim csoport szolgálata színesíti az istentiszteleteket.

A gyülekezet eddigi lelkészei:

Seres Sámuel (késõbb kiskunhalasi prédikátor)
Kovács István (1906-24)
Baranyai Mihály (1925-35)
Barkóczi Pál (1936-46)
Udvarnoki András (1947-56)
Békefi Pál (1957-59)
Hányik János (1960-62)
Sáhó Miklós (1962-71)
Háló Gyula (1971-78)
Mónus Dániel (1978-90)
Katona László (1990-98)
Kotán Béla (1999-2001)
Hetényi Lajos (2001-2004)
Boros Dávid (2005-2015)
(A feltüntetett évszámok a szolgálati idõt jelzik)