Búcsúm Kiskőröstől - Boros Dávid

Boros Dávid portré

Talán a legnehezebb cikk, melyet a Kedves Olvasókhoz most írnom kell. No nem azért, mintha valami baj történt volna – sőt mindig örömteli az, amikor Isten vezet bennünket, és azt üzeni, hogy valahol terve van velünk, számít ránk. De ez a valahol most innen messze van, így búcsúznunk kell, az pedig nehéz.

Hadd kezdjem a visszatekintéssel: 2004 nyarán hívott meg a Kiskőrösi Baptista a Gyülekezet, hogy legyek ifjúsági- és segédlelkésze, s közben a Szeretetháznál is végezzek lelkigondozói szolgálatot. Mindez nagy változás volt az életemben, hiszen addig Budapesten éltem egész életemben, de Isten indított ide, és igazolta is önmagát. Valódi otthonra találtam ebben a városban, azon belül pedig különösen is a baptista közösségben. Nagyon sok barátot, kedves emléket, felszabadult pillanatot, változatos hobbit kaptam itt. Aztán eltelt egy év, és a gyülekezet felkért a teljes felelősségű lelkipásztori szolgálatra 2005-ben. Ezzel kezdődött meg életem legizgalmasabb, leginspirálóbb 10 éve. Soha ennyi örömben, élményben, kihívásban, lelki megtapasztalásban nem volt részem. Mindezért nagyon hálás vagyok Istennek – és kiskőrösi embertársaimnak is. Mint írtam, Isten igazolta önmagát, egy olyan élettel ajándékozott meg, amiben kiteljesedhet ő rajtam keresztül, de vele együtt az én életem is.

Hogy mi is történt ebben a 10 évben? Ezt összefoglalni nem tudom. De mégis említem, hogy innen tekintettem Szeged felé, ahol feleségemet, Ágotát megismerhettem - azóta három kedves kisgyermekünk született. Említem a gyülekezet tagjaival, testvéreimmel, barátaimmal való rengeteg közös élményt. Említem a társegyházakkal való jó kapcsolatot, a város vezetőinek nyitottságát és bátorítását. Említem a sok ismerőst, akikkel megbarátkozhattam ebben a városban, vagy akikkel szinte ismeretlenül is köszöntöttük egymást. Említem azt a mesés környezetet, mely magával ragadott, békét és biztonságot adva életünkbe.

Mi történt akkor mégis? Az elmúlt években több meghívást kaptunk közösségünk gyakorlata szerint más gyülekezetekből, ahol nem volt lelkipásztor, de elutasítottuk, úgy érezve, hogy Isten még itt számít ránk. Most szeptemberben azonban kaptunk egy megszólítást, amelyről úgy hisszük, hogy a Mindenható hívó szava mifelénk. Egy olyan gyülekezet keresett meg bennünket, amelyik szeretne segítséget kérni abban, hogy nyitni tudjon környezete felé, megszólítva az embereket Isten szeretetével, kegyelmével. Ez a környezet nagy kihívás, hiszen Budapesten van, a 8. kerületben. Úgy értettük meg és fogadtuk el a József utcai Gyülekezet meghívását, hogy hisszük, Isten ott akar látni és használni bennünket.

Természetesen a búcsú nem könnyű sem nekünk, sem a helyi gyülekezetnek, barátainknak. De közös hitvallásunk, hogy ha életünk urának engedelmeskedünk, akkor számíthatunk áldásaira. Így bízzuk az Ő kezébe nemcsak családunkat, hanem a gyülekezet életét is, valamint egész Kiskőröst. Felejthetetlen emlék és élmény lesz mindig is, amit itt tudtunk kapni és adni. Örökre hálásak vagyunk ezért.

De akkor most mindez semmivé lesz, csak üres emlék? Nem, ami a leglényegesebb volt itteni életünkből, az az, ami Istenről szólt. Őérte laktunk itt, érte és róla szóltuk. Mindaz, amit tovább tudtunk adni az ő kegyelméből és szeretetéből, örök életre hívó üzenetéből, az itt marad, az tőlünk függetlenül is igaz és működik. Mi csak szolgái voltunk mindennek. Köszönjük, hogy szerettetek és elfogadtatok! Istené a dicsőség mindörökké.

Boros Dávid
baptista lelkipásztor